Talán sokan nem tudják, hogy Bálint gazda élete milyen embert próbáló akadályokkal volt tele… A következő sorok a “nemzet kertészétől”, Bálint György kertészmérnöktől származnak. És hogy miért fontos ő nekünk? Mert mindenképpen példát teremt az életével az önellátó gazdálkodás és az élethez való egészséges hozzáállás terén.

Halmaj volt az én igazi otthonom. Emlékszem, hogy az első cigarettát ott szívtam el, egy szalmakazal tövében az egyik játszótársammal. Apám egyetlen egyszer vert meg, és ez az alkalom volt, mert meglátott bennünket, és kaptam tőle két hatalmas pofont.

Hat éves voltam, amikor kaptam egy kis pónifogatot. Az volt a kötelezettségem, hogy attól kezdve a lovakat nekem kellett ápolni. Én etettem őket, én hordtam be a szalmát alájuk, és én hordtam ki a trágyát amit csináltak. Ez volt az első feladatom, és egyben szórakozásom is. És talán ebből származik az, hogy ha megkérdezik tőlem hogy mi az én hobbim, és mi az én szakmám, akkor azt mondom, hogy a szakmám a hobbim.

Apám még teljes erővel gazdálkodott, amikor a második zsidótörvény következtében a gazdaságnak egy részét államosították. Akkor az volt a szabály, hogy száz holdnál több területe nem lehet egy családnak. Ezt annyira nem tudta elviselni, hogy megbetegedett, és meg is halt rövidesen.

Furcsa módon ők egy teljesen asszimilált család voltak, és amikor apámtól megkérdeztem, hogy miért nem katolizált, pedig a katolikus templom újjáépítése az ő pénzéből történt, akkor azt mondta, hát majd akkor fiam, ha a zsidókat nem üldözik.

Bálint gazda élete és a hadak útja – első rész

1942 őszén kaptam behívót munkaszolgálatra. Bevonultam, és szegény édesanyám maradt egyedül a gazdaságban, és hát nem sokáig tudott ottmaradni, mert őt is elvitték, Auschwitzban fejezte be az életét, ha igaz, nem lehet tudni.

Három évig voltam munkaszolgálatos. Egy Hidegség nevű Nyugat-dunántúli faluból gyalog mentünk el az Ausztriában lévő Mauthausenig, ahol volt egy koncentrációs tábor. Ott töltöttem el hat hetet, és akkor összegyűjtötték a még lábon álló embereket. Elgyalogoltunk a húsz kilométerre lévő Golskirchen község határába, ahol volt egy kőbánya. Ez egy katlan alakú kőbánya volt, persze a peremén álltak kutyával, és drótkerítéssel körül volt véve. Körülbelül 3000 ember lehetett összezsúfolva. A németek hivatalosan úgy hívták ezt, hogy Vernichtungslager, tehát megsemmisítő tábor, amely kifejezetten arra volt megalkotva, hogy szükség esetén felrobbantják, és mindenki ottmarad.

Az utolsó napokban már láttuk, hogy az SS-esek próbálnak elvonulni. Akkor mi hárman ástunk egy kis gödröt a kerítés alatt, és kimásztunk. Ez történetesen az utolsó éjszaka volt, május 4-én.

Két frontvonal közé kerültünk, úgy hogy az egyik oldalról a németek, másik oldalról az amerikaiak lőttek. Mi meg próbáltunk kúszni, hogy valahová eljussunk, és másnap reggel kiértünk az országútra, és ott már vonultak az amerikaiak. Jól emlékszem még rá, hogy egy amerikai teherautó platóján ült egy néger ember, aki meglátott hármunkat, rongyosak voltunk, le voltunk fogyva (én 42 kilós voltam), és kiabálta, hogy you are free, go home!

A hadak útja után – újrakezdés

Egy szanatóriumban helyeztek el, ahol szépen rendbehoztak, kaptam egy ágyat, és nagyon óvatosan kezdtek el rendbehozni. Le volt fagyva a lábam, azt orvos kezelte, apácák ápoltak bennünket. Mindig éhesek voltunk, mindig kevés volt amit adtak, de mindig figyelmeztettek bennünket, hogy nem szabad terhelni a gyomrunkat, mert az halálos lehet. Volt egy amerikai tábor is, amelyben egészen véletlenül volt egy magyar származású százados. Kovácsnak hívták, meglátogatott, és sokat beszélgettünk egymással. Azt mondta, hogy én elintézem magának, hogy el tud utazni Amerikába, le tud ott telepedni. Akkor én már diplomás ember voltam, azt mondták ezzel a szakmával Amerikában biztosan szép és nyugodt életet tud folytatni. Mondtam hogy nem, én haza szeretnék menni, és a Kovács aki nagyon tájékozott ember volt, azt mondta, hogy nem fog senkit otthon találni, de mondtam hogy én mégis haza szeretnék menni.

Hazajöttem, és tényleg nem találtam senkit, tényleg egyedül voltam, barátaimnak jelentős része is ottmaradt Ukrajnában, meg ebben a táborban is. A háború utolsó évében rozsot termeltek ott egy táblán, és úgy látszott hogy azt későn aratták le, és nagyon sok mag kipotyogott belőle. Ez kikelt, ezt gazdaemberek úgy hívják, hogy árvakelés, amit le szoktak persze szántani, de ez olyan mennyiségű volt, hogy a következő évben (1946 tavaszán), ezt le lehetett aratni, ez volt az első jövedelmem. Ebből vettem először az oroszoktól teljesen illegálisan két lovat, valahol vásároltam egy tehenet is, és elkezdtem ott gazdálkodni.

Bálint gazda élete és a hadak útja – második rész

1948 őszén volt ez a nagy átalakulás, akkor vette át a Rákosi-rezsim a hatalmat. Megjelent egy háromtagú társaság, és azt mondták nekem, hogy 24 órát adnak, vagy elhagyom azt a helyet, vagy internálnak, ugye hát kulák voltam.

Hat éven belül két különböző társadalmi szélsőség tett földönfutóvá, először ugye a nyilas rendszer, másodszor a Rákosi rendszer. Akkor az egy olyan világ volt, ahol nem én voltam az egyetlen vesztese annak az időszaknak, hanem nagyon sokan körülöttem. Ha nem is természetesnek, de elfogadhatónak éreztük, nem éreztem akkor azt, hogy én nyomorúságba kerültem. Két kofferrel jöttünk fel a feleségemmel és a kisfiammal Pestre egy albérleti szobába. Akkor persze régi barátaim és iskolatársaim közül sokan voltak jó pozícióban, és próbáltak engem elhelyezni ide-oda. Két olyan évet éltem le, hogy szinten minden hónapban valahol máshol dolgoztam, mert mihelyt megtudták azt, hogy én kulák voltam, rögtön elkezdtek megszabadulni tőlem.

A hadak útjai után is van élet

51, vagy 52 lehetett, amikor meguntam ezt az ide oda dobálást, és arra gondoltam, hogy mivel kertészeti végzettségem van, családi kerteket fogok ápolni. Volt egy ismerősöm Pestszentimrén, Ő megkért arra, hogy gondozzam a kertjét. Annyira meg volt vele elégedve, hogy az ismerőseinek is mondta, hogy van itt egy fiatalember, aki ás, kapál, metsz, permetez, mindent megcsinál a kertben, és tulajdonképpen ebből el tudtam tartani a feleségemet és a kisgyerekemet.

Ezek az emberek rá voltak szorulva tanácsokra és támogatásra, amikor engem kineveztek a Kertészet és Szőlészet nevű hetilapnak a főszerkesztőjévé. Akkor én elég gyorsan átállítottam arra ezt a folyóiratot, hogy ezeknek az embereknek legyen a tanácsadója, és ez olyan sikeres volt minden ellenkezések dacára, hogy ennek a hírlapkiadó vállalatnak legnyereségesebb újsága volt (90000 példányban jelent meg). Csak azért nem jelenhetett meg magasabb példányszámban, mert nem volt hozzá elég papír. Az volt a véleményem akkor, hogy egy ilyen újságot olyan embernek kell szerkeszteni, aki egyformán tud beszélni az idősebb és a fiatalabb emberekhez. Én akkor betöltöttem a 60 évet, 62 éves voltam, és úgy éreztem, hogy jobb hogyha én átadom ezt a pozíciót másnak.

Egészen véletlenül az történt, hogy felkeresett az akkor induló Ablaknak a főszerkesztője. Megkérdezte tőlem, hogy volna-e kedvem az Ablak műsorában a mezőgazdaságról, kertészetről, környezetvédelemről beszéljek? Én mondtam, hogy próbáljuk meg.
Volt ott egy kolléganőnk, rám mutatott, és azt mondta, hogy maga lesz a Bálint gazda, és valóban így lett.

Bálint gazda élete – Forrás: Index videó